Ablak egy tájra

(Trottel - TR 003; MC / 1993)
A te értékelésed: Semmi Átlag: 5 (4 votes)

Hajnali szél veri az arcomat,
A taxi már majdnem elhaladt,
Amikor leintem, bent meleg van, téphetünk.

Csendben fékezünk a ház előtt,
Régen volt már, hogy láttam őt,
Átadom a pénzt az ablakon és rohanok.

Amíg a kulcsot keresem,
Valami fojtogat,
Úgy érzem, utoljára jövök hozzád.

Mire gondolsz most, mire gondoljak,
Mire virradunk, ha besüt a holnap?

Kintről ködfoltok merednek rám,
Ébred a város, zöld ruhám levedlem,
Forró testedhez bújok.

Orromban újra az illatod,
Végre megint magamnál vagyok,
Egy érzés elragad, és én hagyom magam.

Mire gondolsz most, mire gondoljak,
Mire virradunk, ha besüt a holnap?

Reggel, amikor ébreszt a vágy,
Lakatlan szigetem lett az ágy,
Csak zöld ruhám vár, hogy felvegyem, és indulok.

Mire gondolsz most, mire gondoljak,
Mire virradunk, ha besüt a holnap?


Lassan úszik, zötyög, csikorog a villamos velem,
A hajnal csendjét, tompa fényeit ablakon át lesem.
Fáradtan lógnak kapaszkodók a fejem fölött,
Tűnődöm, mélázom két állomás között.

Félálomban hallom, egy busz húz mellettem el,
Felriadok: valaki engem, engem figyel.

Nélküled ez a néhány év gyorsan elszaladt,
Kutatom tekinteted; megkövül bennem ez a pillanat.
Te nem szólsz hozzám, s én is hallgatok,
De elárulod magad, mikor az arcodat hirtelen elkapod.

Ablakunk közé feszül vékony csend-sziget:
Szavaktól elzár, hallgatom tekinteted.

Nyomtalan múló nappalok, átvirrasztott éjszakák,
Agyam szomjazza még bőröd emlék-illatát.


Míg az igazak álmát alszom
A jó meleg takaró alatt,
Apám táskába vágja a tízórait
S a busz után szalad.
Anyám a konyhában nekünk készít reggelit;
A város lassan ébredezik.

A rádióban hűvös hangon
Híreket olvas a bemondónő,
De anyámnak nem kell a politika,
Csak várja mikor lesz jó idő.
Egy régi dalt dúdol magában,
S egy pillanatra az idő megszűnik.

Hallgass, te csak hallgass, bármit mondanak,
Ne add oda senkinek a titkodat!
Úgysem értik meg az álmaidat,
Üres szavak, üres szavak.

A lányok a homokozóban játszanak
Papást-mamást,
Én élvezettel nézem, hogy a hangyák
Széthordják az uzsonnám.
Izgató ez a titkokkal teli világ.
Megáll a pillanat, s az idő nélkülem
Szalad tovább.

Állunk az óvoda udvarán,
S az égre bámulunk
Fényes gépmadarak gyönyörű csíkokat írnak rá.
A nevelőnő most nem pofoz senkit,
Lóbálja karcsú lábait,
S a csikorgó hinta vele a magasba száll.

Hallgass, te csak hallgass, bármit mondanak,
Ne add oda senkinek a titkodat!
Úgysem értik meg az álmaidat,
Üres szavak, üres szavak.


Csak néhány perc, mióta vártam,
S kezdődik a nagy utazás.
A peronon már tenyérnyi hely sincs,
S késik a csatlakozás.
Tülekedés, pokoli ricsaj,
Bűzös, izzadt hústömeghegyek,
Egyre inkább nyugtalanít,
A türelmem valahol elveszett.

Ablak egy tájra, ablak egy vágyra,
Színes illúziók,
Kábít az élvezet, míg a képzelet bent reked.

Tessék, tessék, lássanak csodát!
Önök előtt hever a tökéletes világ.
Nézzék kérem, itt mindent lehet, mindent szabad,
De ne nyúljunk semmihez kérem,
Haladjunk folyamatosan tovább,
Menjünk kérem, ne tartsuk fel a sort,
Menjünk már!

Valóra válhat minden,
Csak kivárni kicsit nehéz.
Az üvegen túl a vélt igaz,
Mely elfedi a józan észt.

Ablak egy tájra, ablak egy vágyra,
Színes illúziók,
Kábít az élvezet, míg a képzelet bent reked.


Reggel óta csak esik,
A köveken porrá válik a víz.
Utoljára ülünk itt, vizes hajjal, átázott ruhában.
Gyertyák fénye,
Fények a kikötőkben,
Idegen hajók, idegen arcok.

Tömegben állunk, gyertyákat bámulunk,
Fények villannak alattunk.
Új esők jönnek holnap,
Idegen szobák miránk várnak
Zöld folyosók, barna ajtók,
Sötét, sötét, sötét szobák.

Hideg szélben játsszuk még egyszer utoljára,
Hogy nem ismerjük egymást,
Nem ismer senki, nem lát senki.
Most fogunk eltűnni, készülj,
Készülj, holnap indulunk,
Holnap indulunk végre,
Kikötőt, szobát, esőt, házakat itt hagyunk.

Szeptember jön, nem talál mást,
Madarak szállnak a városok fölött,
Eső elől hangyák futnak,
Hullámok dobolnak a köveken,
Kiürülnek a kikötők.


A szomszéd szobában félig kitakarózva alszol
Egy szürke matracon,
Én meg könyökölve rendetlen asztalomon
Rád gondolok.

S az óra küszködve ketyegi megszokott
Éji ritmusát:
Klit-klat, klit-klat.

Várom a nappalt, meg nem is várom,
Csöndesen szuszog a sötét,
És gondolatomnak összes szobájában
Félig kitakarózva
Alszol egy szürke matracon.

S az óra küszködve ketyegi megszokott
Éji ritmusát:
Klit-klat, klit-klat.

Gondjaim is alszanak régen,
Szememből loptak álmot maguknak,
S a reggeli nevetés emléke betölti
Fáradt agyamnak minden utcáját és terét.

S az óra küszködve ketyegi megszokott
Éji ritmusát:
Klit-klat, klit-klat.


Mikor már tíz órája a vonaton monoton utazol,
Már nem tudod, hogy merre jársz és elalszol.
Valami őrült ritmusra dübörög a vonat a síneken,
Átfolyik álmodon, nem hagyhat hidegen.

Hatalmas bogár az éjszaka, ahogy rád borul,
Idegen tájak, idegen fények az ablakon túl.
Körbeölel mindent a végtelen sötét,
Tarkódon érzed kéjes tekintetét.

Itt lépted át az árnyékodat:
Úgy mész el a tükör előtt, hogy az arcod ott ragad,
Csendben szólalnak meg a kimondatlan szavak.

A vámos veri a válladat, hogy ébredj fel,
Nem akar semmit, az útleveledet kéri el.
Te kábultan kutatsz a csomagok között, hol lehet,
Mire a lüktetés újra rázza a testedet.

Lassan feltűnik a város, ahova indultál,
Fogod a csomagodat, mert már leszállnál.
De mire megáll a vonat, te már tudod nagyon jól,
Fent maradsz, mert kell ez a mámor, ez a mámor, ez a mámor.

Itt lépted át az árnyékodat:
Úgy mész el a tükör előtt, hogy az arcod ott ragad,
Csendben szólalnak meg a kimondatlan szavak.


Azt nem tudom, mikor kezet fogtunk,
Mondott-e halkan valami nevet.
Biztosan csak annyit tudok:
Megfogtam egy hideg kezet.

Barátom házában egyedül voltam,
Ő elugrott borért, hogy legyen elég,
Így rám volt hagyva, fogadjam illőn,
Ki itt ütné el Szilveszter éjjelét.

Ültünk a hallban,
Szürcsöltük halkan
Kínai csészéből orosz teát,
Lent az utcán recsegve szóltak
Színes papírtrombiták.

Elmúlik az éjszaka, az unalom tönkretesz
Úgy táncolnék, mit szólnál hozzá,
Ha feltennék egy jó lemezt?

Úgy táncolnék, nagyon táncolnék,
Ma este táncolnék,
Mondd miért nem vagyok jó neked!?

De csak
Ültünk a hallban,
Szürcsöltük halkan
Kínai csészéből orosz teát,
Lent az utcán recsegve szóltak
Színes papírtrombiták.

Úgy táncolnék, nagyon táncolnék,
Ma este táncolnék,
Mondd miért nem vagyok jó neked!?


A rumszagú északi szél
Különös vágyakat lopott szobámba
A nyitott ablakon át
Egy körúti éjszakán.
És minden változik,
Furcsa dallamok,
Csak egy a régi még:
Mindig haláli jó
Ez az igazi jazz.

Idegen szagok között
Idegen ágyakban aludtam,
Minden megszokottól távol.
A szél mindig más szagú,
Mert minden változik.
Idegen hangokon
Csak egy a régi még:
Mindig haláli jó
Ez az igazi jazz.

A rumszagú északi szél
Nevetve elrohant,
Magával ragadta
Magányos álmaim.
Bár minden változik,
Valami megmarad,
S az a régi hang:
Mindig haláli jó
Ez az igazi jazz.


Hol vagy most Bébé, édes fekete lány?
Furcsa barátnőm, csöppnyi boldogság
A kezed, a derekamat ölelő karod,
Ahogy a biciklit hajtom.

Csak tekerem a pedált és mosolygok,
Ghánára nem gondolok, nem is tudok
Róla semmit, csak téged érezlek
A hátam mögött a biciklin és viszlek.

Viszlek az egyetlen igazán létező udvaron,
Mely egykor régen egy laktanyáé volt,
Hogy kacagsz vagy hallgatsz szeppenten,
Én nem tudom.

Csak a furcsa mosoly kis barna arcodon.
Én nem értem és nem is láthatom,
Hol vagy most Bébé, édes fekete lány,
Kis fekete lány?

Csak tekerem a pedált és mosolygok,
Ghánára nem gondolok, nem is tudok
Róla semmit, csak téged érezlek
A hátam mögött a biciklin és viszlek.


Egy mókás régi tánc néha eszünkbe jut,
Egy elfelejtett dallamon lábunk ritmust dobog,
És úgy gondolod, minden megmarad,
Megmarad minden, ami valaha volt.

Alig emlékszünk valamire abból, mi történt régen,
Mit várunk hát, meddig fognak gondolni ránk?

Csak úgy megyünk az utcán,
Arcunkba bámul sok idegen ember,
Aztán továbbmegy, és nekünk eltűnik,
Nekik pedig mi tűnünk el, talán végleg,

Egyszer csak eltűnik minden,
Hűvös szélben egy délután,
Mielőtt valóban megszokhatnád,
Mit várunk hát, meddig fognak gondolni ránk

Kezeket fogunk kezünkbe, mindig másokét,
És egyformán nem marad emléke sem.
És nem gondolsz bele, igazán nem gondolsz bele,
Hogy nem marad emléke sem.